Van valami, amit eddig nem vallottam be nektek. Nem szerettem iskolába járni. Iskolás éveimet a régi oktatási rendszer, a túl kicsi közösség, a folyamatos elvárások és a másoknak való megfelelés jellemezte... Nem voltam kirívó példa, mind így jártunk akkoriban. Nyilván volt, akinek megfelelt és volt akinek nem. Már akkor megfogadtam, hogy a gyerekeim nem fognak hagyományos módon tanulni vagy legalábbis nem fogom a hagyományos elvárásokat támasztani feléjük. Gyermekkori traumáim remekül motiválnak a papírsárkányos bejegyzéseim összeállításakor.Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.
Samuel Beckett
A régi rendszerrel a legnagyobb bajom első sorban az, hogy nem tanított az életre, az általános műveltség bővítésén kívül mást nem nagyon kaptam. Persze voltak olyan tanárok, akik az előírt program mellett belecsúsztattak a tanórába egy-egy valóvilágban is használható szösszenetet, de a hangsúly nem azon volt, hogy mi, nebulók az iskola befejezésekor feltaláljuk magunkat. Ez olyan, mintha a vizek élővilágának ismertetését követően bedobnának a "mélyvízbe". Ússzál, az elméletet már tudod.
Így aztán a korombeliek sokan nem mernek nagyot álmodni, mert félnek a kudarctól. Azt sajnos nem tanította meg nekünk senki, hogy elbukni természetes, már-már jó is, mert csak erősebbé tesz.
Motiváljanak minket, akkor olyanok, akik kudarcaikról híresek:
